a fruzsinak a blogja.

a tegnapról. (már tegnapelőttről)

felkeltem, *menjapicsába* hangulattal. kicsoszogtam a konyhába, tea miegymás. reggeli? a-a. az már túl nagy munka így hajnali 11-kor. egybe az ebéddel. fele munka. jön az sms. *nemtörténttegnapsemmi* érzést suggalva a még fel nem ébredt agyamnak. vissza írok. *miértgondolodazthogynemtörténttegnapsemmi* feelinggel (csak hogy ne az érzést használjam megint) találkozó megbeszélve. reggeli zuhany, miután feladtam a hidegvíz nélküli ébredést. aztán kiültem a ablakba és gondolkoztam. azon, hogy majd csak lesz valahogy és az én életem. nem fogom más életét élni. és soha nem is akartam.. az, hogy szerelmes vagyok, mára már elcsépelt.. nem is ez a legmegfelelőbb szó. nem elcsépelt, hogyismondjam.. megszokott? nem. nem találok erre megfelelő szót. annyit tudok, hogy nem szeretném, hogy ez a világ, amiben most élünk (külön-külön) még jobban ellökjön egymástól minket. van nála jobb, tudom. találnék jobbat, remélem. félek a változástól, azt is tudom. ami eléggé szánalmas. biztonságban érzem magam, soha nem volt komoly szándék arra, hogy mi külön folytassuk, kapaszkodunk egymásba, de nem féltéssel, hanem minnél inkább egymásba marunk. nem szeretném azt, hogy kiürüljek, hogy ne tudjak adni magamból semmit, hogy ne szeretettel gondoljunk egymásra vissza, hogy ne írjunk egymásnak boldog szülinapot smst, hogy erősnek akarjunk látszani, hogy bántsam, védekezésből, mint most. azt szeretném, hogy fontos legyek és azt ami ezzel jár. lehetek fontos barátként is, de én egy félős kis izé vagyok, nem merek barát lenni. adok még esélyt. még egyet. még egy utolsót magamnak, neki, nekünk. beszéltünk (nagybetűvel), sokadjára. miután elvetettük a gödör és a vár ötletet is, neki indultunk a pesti éjszakának a lánc híd felé. kezdetben még érjünk fel a metróból és neki kezdek gondolattal, de már az aluljáróban elkezdtem. ugyanaz a szöveg, amit ha álmomból felkeltenek is el tudok mondani. újra meg újra.. meg újra. sőt, még a választ is tudom. pedig nem vagyok médium, azt hiszem. pedig azt ki tudom találni, hogy mikor hív a francia tanár. és azt is, hogy el fogok késni, egy egész nappal előtte. tök jó. na nem kalandozok el. ahogy felértünk megcsapott a hideg, ami kicsit észhez térített és képes voltam arra, hogy komoly hangsúlyt vegyek, de mégis nyugodtan mondjam, nehogy bekapcsoljon a védekezőmechanizmusa. sétáltunk.. kis utcából kis utcába és közben mondtam, mondtam. néha érkezett válasz, néha nem. néha láttam rajta a megbánást, néha nem. mondjuk nem is az volt a célom, hogy a szemére hányjam minden eddigi sérelmemet, habár néha arra kaptam észbe. erősnek akartam látszani, hogy tudok jókor jó döntést hozni, hogy rá tudok látni a helyzetre, hogy nem szeretnék beletaposni a kis megszokott életébe, a fáradt vagyok, mert sokat dolgozok életbe. persze, tudom. és megértem minden félrevezetés nélkül. úgyérzem néha, hogy túl jó vagyok neki, pedig nem is vagyok egoista. és tényleg nem. én szeretek szeretetet adni embereknek csak úgy, én szeretek elutazni egy számomra fontos emberrel pár napra és csak vele lenni és kizárni a külvilágot és megérteni egymást, a valódi énjét. vagyis szeretném. mostanában, meg igazából régebben is kezdek/kezdtem rádöbbeni, hogy ez nem ő. vele én ezt nem tudom megélni, és így van. vele elmehetek.. hova? bulizni? nem. kiállításra? nem. moziba? igen, ha nem művészfilm. és nem azért, mert nem művelt, hanem mert erősen él benne az, hogy úgy tűnjön, hogy ő szereti a művészetet, de ha eljön a pillanat, ha komoly mondanivalóval áll szemben, akár egy kép, akár egy film, ami nem arról szól, hogy két alkoholista, hogy járta be a világot, megijed. pedig ő szereti a művészetet és pedig ő megérti az embereket és kisegíti őket a bajukból, addig amíg nem kerül éles helyzetbe. ezt, így elkönyveltem. megbizonyosodtam, választ kaptam.. de mindezek ellenére szeretem. mégha nem is ez a mindentelsöprő szerelem, nem is volt, nem is lesz. és már nem is akarom, hogy az legyen. eljön majd az az ember is, akivel úgy fogok felébredni, hogy nem érdekel semmi, csak ő. miatta eszem, iszom, alszom -hogy vele álmodjak- vagyok ébren, hogy vele lehessek. ez nem ő. nem is ő volt. nem is ő lesz. majd valaki más.. de most jó nekem így. hogy magamért eszem, iszom, alszom, vagyok ébren. de mégis szeretem és mégis kapaszkodom. hülye vagyok? lehet.